Élő Felismerés és Élő Kapcsolat

A két könyv pdf-es formában elérhető, egy csomagban megvásárolható Scottól.
Ennek részleteiről itt olvashatsz: Élő Felismerés és Élő Kapcsolat magyarul

 

Részlet az Élő Felismerésből

Az ember tudja, hogy mikor kész az Élő Felismeréshez hasonló üzenetek befogadására. Érzi lénye legmélyén. Egy összetéveszthetetlen tudás vonz felé, amely azt mondja, hogy van valami mélyebb, valami több az életben, mint az, amit jelenleg hiszel vagy érzékelsz.

 

Azért jutottál el ehhez az üzenethez, mert szavai az elmédnél mélyebb szinten rezonálnak veled. A béke ott lakozik benned, s te tudod, hogy jelen van, de valahogy úgy tűnik, hogy az élet zsivaja maga alá temeti a személyes drámáival és a jövőbe irányuló állandó kereséssel. De most készen állsz, hogy eme én-központú mintákon túlra hatolj. Készen állsz, hogy elkezdj mélyen és különleges módon belepillantani a jelenlét megtapasztalásába. Készen állsz, hogy meglásd, miért szenvedsz, miért keresel, és hogy az emberi élet miért hordoz oly sok konfliktust.

Sokunk már mindenfelé kereste a válaszokat az élet értelmére, mindenfelé, kivéve az itt és mostot. Azt hittük, hogy a válaszok a jövőben rejlenek, így ott kerestük azokat. Megkönnyebbülést kerestünk a kapcsolatokban, a munkában, anyagi sikerekben, önsegítő programokban, drogokban, az alkoholban, a meditációban, az imában vagy hitrendszerekben.

Talán önutálattól, kétségektől, depressziótól, aggodalomtól, függőségtől, túlzott gondolkodástól, vagy valamiféle érzelmi vagy lelki dologtól szenvedünk. Lehet, hogy mindig is rosszul éreztük magunkat a bőrünkben. Lehet, hogy konfliktusba keveredünk másokkal, vagy fájó megbánást és bűntudatot élünk meg kapcsolatainkban. Magunkat valamilyen módon hiányosnak, fogyatékosnak vagy elégtelennek éljük meg.

Némelyikünk számára az élet egészen jól alakul. Semmi komoly törés. Semmi igazi nehézség. Talán átéltünk bizonyos fokú elégedettséget vagy még az igazi szabadság pillanatait is. De még azok is, akik egész jó életet éltek idáig, hordoznak magukban egy finom, állandó és emésztő érzést, hogy az élet kirakós játékából egy fontos darab egyszerűen elérhetetlennek tűnik.

A megelégedettség utáni keresésünk során belebotolhattunk vallásokba, filozófiákba, önfejlesztő programokba vagy spirituális tanításokba, amelyek levettek minket a lábunkról, vagy a szép nyelvezetükkel, vagy azzal az ígérettel, hogy az út végén, sok év kemény munkája után, rábukkanhatunk a megelégedettségre, amit kerestünk. Szorgalmasan és komolyan beleástuk magunkat e programokba, mesés világi javak vagy túlvilági spirituális síkok ígéretei által elcsábítva.

Itt egészen más kincs vár rád. Ez nem a jövőbeli beteljesedés vagy boldogság ígérete. Nem egy gondosan kidolgozott rendszer a gondolatok átrendezésére vagy a személyes történetek átdolgozására, sem pedig egy jobb jövő keresésére. Ez egy meghívás arra, hogy elegendő időre mindent félretegyünk ahhoz, hogy mélyen belepillantsunk a jelenlét megtapasztalásába, és hogy ráébredjünk arra, hogy a teljesség és a gyógyulás, amit keresünk, már itt van. Mélyen a már jelen lévő tapasztalatunkban rejlik az emberi elégedettség kincse. Amikor felfedezzük ezt a szabadságot, azt találjuk, hogy a szeretet, a béke, az együttérzés és a bölcsesség természetes módon jelen van. A kulcs az, hogy felismerjük ezt a kincset - egyszerűen csak elkerülte a figyelmünket. Mindenféle téves helyen kerestük - a múltban vagy a jövőben, üres vallási szónoklatokban vagy a spirituális tanításokban, amelyek sokat ígértek, de keveset teljesítettek.

Az Élő Felismerés semmi más, mint szerelmi kaland az élettel. Ez olyan, mint magába a megtapasztalásba beleszeretni, és látni, hogy a jelen tapasztalatunk úgy tökéletes, ahogy van, nem számít, hol vagyunk, vagy mi történik. Ez nem azt jelenti, hogy megússzuk a fájdalmakat vagy a nehéz helyzeteket, mint a betegségek vagy a halál. Inkább azt jelenti, hogy úgy látjuk, minden történés - jó és rossz egyaránt - a szeretetbe van beleágyazva. Minden tapasztalatban a tökéletességet látni azt jelenti, hogy felismerjük: maga a tapasztalás az alaptermészetünk. Amikor ráébredünk, hogy mi magunk vagyunk a jelen megtapasztalása, minden egyes pillanat mély és természetes elfogadásában élünk. Ez maga a szabadság életünk minden egyes történése közepette.

Az Élő Felismerés többről szól, mint csupán egy új nyelvezet megtanulása vagy egy új módszer alkalmazása. Bár ez egyfajta nyelvezet és módszer, valójában egy jármű a jelen lévő szabadság feltárására. Megélt felismerésről szól, nem csak intellektuális foglalatosság. Ha a nyelv önmagában elég lenne, az ember elmehetne a helyi könyvesboltba, felkaphatna bármilyen jól megírt könyvet az emberi szabadságról, és varázslatos módon megtapasztalná azt a szabadságot pusztán a szavak olvasása vagy memorizálása által.

A tanítások, vallások, tanfolyamok, módszerek, utak és gyakorlatok csupán eszközök. Meghívások ők, hogy belenézzünk a közvetlen tapasztalásainkba. Ha egy tanítás nem arról szól, hogy visszairányítson minket a saját tapasztalásunkhoz, akkor az csak elterelés. Nem arról van szó, hogy évekig egy módszerre vagy gyakorlatra fókuszálunk a későbbi jutalom reményében. Nem is ékes spirituális szavak memorizálásáról. Inkább arról, hogy ez a módszer állandóan a jelen megtapasztalásunkra irányít minket. Annak a felfedezéséről szól, hogy a megszabadulás kincse már benne rejlik abban, amik vagyunk.

(Scott Kiloby: Élő Felismerés)

 

Részletek az Élő Kapcsolatból:

TODD ÉS TRACI a metrón ülnek, hazafelé tartanak egy együtt töltött este után. Traci a frissiben vásárolt könyvébe temetkezik. Todd látószögéből csupán annyi látszik a könyv címéből, hogy „Az egészség azon múlik, hogy…” Önelégült mosolyra húzódik a szája; bár nem látja a könyv teljes címét, azt feltételezi, hogy a könyv önfejlesztés témájú, mint mindig. Traci a szeme sarkából érzékeli az ismerős arckifejezést, de folytatja az olvasást, úgy tesz, mintha nem vette volna észre.
         Pár perce jöttek el a kedvenc éttermükből. Todd a szokásos lasagnát fogyasztotta el, hatalmas adag, forró, fokhagymás kenyérrel. Traci pedig majd kidurran, úgy teletömte magát spagettivel. Egy pillanatra abbahagyja az olvasást és elmereng, „Minek ettem meg azt a csokitortát is?” Todd közben álmodozni kezd a kedvenc tengerparti nyaralóhelyükről a keleti parton. Mindketten imádják a hely nyugodt és otthonos légkörét, ahol az óceán hullámai megállás nélkül, finoman simogatják a partot. Todd tisztában van vele, hogy egyhamar nem engedhetik meg maguknak, hogy odautazzanak, hisz épp most vesztette el az állását, 15 év munkaviszony után. Álmodozása aggodalmaskodásba fordul át, hogy hogyan fogják kifizetni a számlákat, és hogyan csökken majd a nyugdíjmegtakarításuk összege.
         Ahogy Traci szemei visszatalálnak a könyv lapjaira, a következő szavakat pillantják meg: „Sokan egyre nehezebben fogynak le a kor előrehaladtával.” Épp ekkor, Todd odafordul hozzá, és azt mondja, „Isteni volt a kaja, nem?” Mivel Tracinek beindult a kisebbségi érzése a felpuffadt hasa miatt, hirtelenjében azt válaszolja, „Ezen túl nem ehetünk itt olyan sűrűn, mint szoktunk.” Todd persze mindezt személyes története szerint értelmezi, hisz még mindig rosszul érzi magát az állása elvesztése miatt. És akkor ingerülten visszalő, „Mi ez, már megint egy önsegítő könyv, amit majd ismét jól félbehagysz?” Traci valami teljesen mást vesz ki a férfi szavaiból, mintha azt mondta volna, hogy „Kövér vagy és csúnya, Traci.” És máris készen áll a válasszal, „Te csak ne foglalkozz az én könyveimmel. Nekem legalább még van munkám, amiből meg tudom venni őket.”
         Ezennel fejest is ugrottak a gyors sértésváltásba, melyben mindkettőjüknek sikerül a másik leggyengébb pontjait eltalálni. Tíz év házasság után már a kisujjukban van, hogyan nyomják meg a megfelelő gombokat a másikon. Majd pedig mindketten sértett hallgatásba vonulnak, és főnek egymás szavainak csípős levében. Az est hátralevő részében mindketten újrajátsszák a régi szalagokat a fejükben.
         Lefekvés után Todd fejében végtelenített történet folyik a pénzügyi bizonytalanságról és az értéktelenségről. Traci pedig, fejét a párnára hajtva is még ugyanazt a csesztető hangot hallgatja odabent, ami azt mondja neki, hogy csúnya és szerethetetlen. Lesve Toddra pillant. „Időnként annyira hideg tud lenni. Hát kihez mentem én hozzá?” Todd épp fényévekre jár onnan; észre sem veszi felesége magányos pillantását. Mivel képtelen volt leállítani gyorstüzelésű gondolatait, máris a múltjában utazgat, ahol mindig minden bizonyítékot megtalál az értéktelenségére. Lassan maga alá gyűri a félelem, és magában vádolja Tracit. „Nem érti meg, min megyek keresztül. Nem támogat engem.”

A központi hiány-én

Életünk valamely pontján, gyakran már korai éveinkben, egy hazugságban kezdünk el hinni arra vonatkozóan, kik is vagyunk valójában. És ez a hazugság ragasztó módjára tapad hozzánk, mivel tudattalanul folyamatos ezt ismételgetjük magunknak, ahogy haladunk a felnőttkor felé. Ezt a hazugságot úgy hívom, hogy a „központi hiány-én”. Ez adja önazonosságunk központi részét, melyre aztán az egész saját magunkról szóló mag-történetünk épül. Ennek a történetnek sokféle formája létezik, de általában a „Valami baj van velem” hiedelemnek bizonyos változata. Mindez pedig teljes hazugság, hiszen ez a központi hiány-én nem is létezik. Mindössze egy gondolatcsomag. Ennyi. A történet pedig csupán azért tűnik igaznak, mert elhisszük.

Todd értéktelenség-története és Traci szerethetetlenség-története a központi hiány-én változatai. Amikor ezek a történetek elhívődnek, testi szinten mély érzelmi sebbel fonódnak össze, mely a kapcsolatainkban könnyen aktivizálódik. Legtöbbünknek fogalma sincs róla, hogy ilyen belső sebbel él. És legtöbbünk annak sincs tudatában, hogy alapvetően hiányosnak, nem megfelelőnek hitte el önmagát. Ez az alaptörténet általában nem kerül ki a teljes tudatosság szintjére. És életünk nagy részét ebből a belső hiány-történetből működve és reagálva éljük, ahelyett, hogy meglátnánk.

A Todd és Traci között lezajlott „ütésváltások” abszolút hétköznapinak számítanak. Harmonikus kapcsolatra vágyunk, aztán pedig hiányt és konfliktust találunk. Amikor életünk látszólag simán, problémamentesen folyik, központi hiánytörténeteink mélyen szundítanak bennünk. De amikor a külvilágunk szereplői megnyomják a megfelelő gombokat, akkor a történet (és a hozzá tartozó érzelmi seb) sikítva tör a felszínre, úgy, ahogy egy ijedt, összetekeredett kígyó teszi, mely csak arra vár, hogy megvédje magát. És máris beleszippantódunk az önvád és a kétely lefelé húzó örvényébe. Folyamatosan az üss vagy fuss reakciói mozgatnak minket. Vagy támadunk és védekezünk, vagy pedig elfutunk és elbújunk. Reakcióink gyakorta igen hevesek, mintha az ösztönös harccal vagy meneküléssel a túlélésünk lenne a tét. Nem is csoda, hiszen a legalapvetőbb emberi identitásaink bukkannak felszínre az ilyen kapcsolati harcokban.

A magban meghúzódó érzelmi sebbel történő szembenézés igen félelmetesnek tűnhet. Még azokban a pillanatokban is, amikor összeszedjük a bátorságunkat, hogy közelebbről megvizsgáljuk a történetet, mert már annyira vágyunk rá, hogy kiszabadítsuk magunkat a markából, gyakran csak tovább erősítjük azt. Az elménk ott sürgölődik, hogy értelmezze és megértse, mi is történik, és hogy kik is vagyunk másokhoz viszonyítva. A sürgölődést azonban ugyanaz az elme végzi, mely az eredeti történetet is létrehozta.

Egy keresőprogram mindig csak ugyanazokat az információkat tudja kiszedni ugyanabból az adatbázisból, akárhányszor kattintunk is rá a keresés gombra. Ehhez hasonlóan, amikor abban a pillanatban keresgélünk az elménkben, amikor valaki épp aktivizálta a történetünket, akkor leginkább egyenesen visszaugrunk a már oly régről ismert gondolati köreinkbe. Az elménk újra és újra ugyanarra az ismerős parancssorra konfigurálja magát: „Valami baj van velem.” A hiány-történetünk valami olyasmi, mint egy jó alaposan a földbe beásott kő. Fényesíthetjük vagy elmaszkírozhatjuk a kő földből kilátszó felszínét. A parancssorhoz hozzáadhatunk új információkat, vagy javíthatunk is a történeten terápiával, pozitív megerősítésekkel, vagy más eszközökkel. De amíg a követ nem fordítjuk ki a helyéből teljes egészében, addig az csökönyösen az identitásunkba ágyazódva marad, és életünk során újra meg újra hírt ad magáról az emberi kapcsolatainkban, ilyen vagy olyan formában.

Nézd csak meg, hogy Todd és Traci milyen automatikus egymásra-kifelé mutogatásba csúsztak bele, amint mindkettejük hiány-énje aktivizálódott. És általában mind ezt tesszük, mert így próbáljuk megvédeni magunkat attól, hogy szembe kelljen néznünk az alap hiány-történetünkhöz tapadt mély érzelmi fájdalommal. Tudattalanul az üss és fuss reakció csapdájába zárjuk magunkat. A sebbel közvetlenül szembenézni túl soknak tűnik. És amennyiben nem állnak rendelkezésünkre a megfelelő eszközök ahhoz, hogy begyógyítsuk a sebet, akkor könnyebb és biztonságosabb, ha tőle elfelé keresgélünk.

A központi hiány-énünk egyben vakfolt is. A kifelé mutogatás miatt vakok maradunk a „Valami baj van velem” belső hazugságára. Amíg tőle elfelé mutogatunk, addig nem vagyunk képesek meglátni. Minél kevésbé vagyunk hajlandóak vagy képesek közvetlenül szembenézni a hiány-történetünkkel és a hozzá kapcsolódó érzelmi sebbel, annál inkább kifelé mutogatunk, mert ez óv meg minket az önmagunkba tekintéstől. Így pedig öntudatlanul védelmezzük és tovább tápláljuk ezeket a hiány-identitásokat. Másokat okolunk a fájdalmunkért, ahelyett, hogy felelősséget vállalnánk mindazért, amit saját magunkról hittünk el. És ráadásként sokszor még önmagunkat is okoljuk mindezért, ami csak még tovább erősíti a „Valami baj van velem” alaptörténetet.

Ebből a vakfoltból tehát kifelé mutogatunk. A kifelé mutogatás fokozza az érzelmi fájdalmat. A fájdalom fokozza az önvédelmezés szükségességét. Az önvédelmezés pedig további kifelé mutogatást eredményez. Így zárul be ez az önmérgező ördögi kör. És mindezt saját magunkkal műveljük. Ezért is fáj oly nagyon.

A központi hiány-én – egy hihető illúzió

Vessünk egy közelebbi pillantást a kapcsolatokra és arra, hogy a központi hiány-énben való hit hogyan vezérli tetteinket és reakcióinkat, amikor más emberekről van szó.

A hiány-történet olyan, mint egy hibás forgatókönyv, egy alapvető hazugság arról, hogy kik is vagyunk valójában, amit a gyermekkorból áthurcolunk a felnőttkorba. Közvetlenül kapcsolódik ahhoz a hiedelemhez, hogy elkülönült személyek vagyunk. Valójában nincs elkülönült hiány-én; csak hisszük, hogy van. A hiány-én sok formában jelenik meg: nem szerethető én, gyenge én, tehetetlen én, nem megfelelő én, nem elismert én, elhagyott én, semmibe vett én, nem fontos én, vagy valami más változata annak az alaptörténetnek, hogy: „Nem vagyok elég jó” vagy „Valami baj van velem”.

Amikor elkezdtem könyveket írni, még nem beszéltem a hiány-történetről. Akkoriban még nem láttam, mennyire átható is valójában ez a történet. De ott van mindenütt, ha csak körbenézel. A világot gyakorlatilag a „Valami baj van velem” történet működteti. A kapcsolatainkat gyakran ez az önmagunkról szóló központi hiedelem irányítja.

Az évek során én is láttam magamban ezt a hiedelmet, de nem volt rá nevem. Nem tudatosult, milyen mélyen is működik bennem, amíg el nem kezdtem használni a Megtalálhatatlan Önvizsgálatot. Mihelyt elkezdtem magamra használni az önvizsgálatot, úgy kezdtem látni ezt az „Elégtelen vagyok” alaphiedelmet, mint egy fa törzsét, aminek sok ága van. Az ágak ilyen gondolatok, mint „Meg kell változnom”, „Bárcsak jobban hasonlítanék rá”, „Még nem vagyok elég sikeres” vagy „Ő nem szeret engem”. Észrevettem, hogy ha csak az ágakra koncentrálok, megpróbálva eldönteni, hogy minden egyes gondolat igaz-e, akkor az önelemzés feneketlen kútjába rántódóm, és soha nem jutok el a központi hiány-én gyökér-hiedelméhez.

Mihelyt elkezdtem azt az összes ágat egyetlen hiány-történetbe sűríteni, ami számomra az volt, hogy „Nem vagyok szerethető”, az egész kezdett átláthatóvá válni. Aztán tudtam, hogy mindössze annyit kell tennem, hogy próbáljam megtalálni ezt a nem-szerethető én-t, amikor csak bármilyen módon aktivizálódik a hiány-énem valamelyik emberi kapcsolatomban. A nagy áttörést a törzs megmunkálása hozta el az ágak nyesegetése helyett.

 

A kapcsolat egy tükör

A kapcsolatoknak van egy beépített tükröző hatása. Ahogy haladunk az életben, újabb és újabb emberek jelennek meg, hogy visszatükrözzék nekünk ezt a központi hiány-énünket. Amikor a hiány-én szívében rejlő mély seb aktiválódik, fájdalmat és szenvedést tapasztalunk. Ez a hazugság fáj, és a kapcsolatainkban tapasztalt nehézségek nagy részéért felelős. Ha a fájdalom túl nagy, azon kaphatjuk magunkat, hogy próbáljuk elkerülni, másokat hibáztatunk miatta, vagy gyógyszerekkel próbáljuk eltüntetni. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a másik ember a fájdalmunk forrása. De a másik ember csak egy tükör, ami azt mutatja, hogy mit hiszünk magunkról.

A következő tünetek azt jelzik, hogy a hiány-történet aktiválódott egy kapcsolatban:

  •  Ragaszkodunk ahhoz, hogy igazunk van, és mások tévednek
  •  Mások szeretetét, dicséretét, figyelmét, elismerését vagy jóváhagyását keressük
  •  Jobbnak vagy rosszabbnak ítéljük magunkat másoknál
  •  Lekicsinylünk, kigúnyolunk vagy megfélemlítünk másokat
  •  Megpróbálunk kontrollálni vagy manipulálni másokat
  •  Félelemből meghátrálunk a konfliktus elől, amikor hitelesebb lenne kimondani a véleményünket
  •  Negatívan ítélünk meg másokat vagy panaszkodunk rájuk
  •  Egészségtelen, romboló módon fejezzük ki a dühünket és más érzelmeket
  •  Elidegenítjük magunkat és elkerülünk bizonyos fájdalmas kapcsolatokat
  •  Önző célból cselekszünk
  •  Elnyomunk fájdalmas érzelmeket és nem fejezzük ki, ahogy valójában érzünk
  •  Féltékenyek vagy irigyek vagyunk másokra

Ennek a mentális aktivitásnak a nagy része abból a félelemből fakad, hogy egyenesen ránézzünk arra, hogy tévesen kiként azonosítjuk magunkat. Az életünkben felbukkanó emberek állandóan a központi hiány-én eme illúzióját tükrözik vissza ránk.

Ha megnézed, ez a tükröző hatás minden irányba működik. Amikor sikeresnek látunk másokat, ez gyakran egy sikertelen én-t tükröz vissza. Amikor egy szeretted nem úgy reagál rád, mint ahogy vártad, vagy egy szerelmi kapcsolat véget ér, ez gyakran egy szeretethetetlen én-t tükröz vissza. Vonzó emberek egy nem vonzó én-t tükrözhetnek vissza. A világ szemében fontosnak látszó emberek egy nem-fontos vagy értéktelen én-t tükrözhetnek vissza. Amikor valaki megítél vagy kritizál téged, ez egy olyan én-t tükrözhet vissza, aki hibásnak érzi magát. Amikor mások arrogánsnak vagy uralkodónak tűnnek, ez egy gyenge, jelentéktelen vagy kicsi én-t tükrözhet vissza. Ha mások nagyhatalmúnak tűnnek, csekélyebb hatalmúnak vagy akár tehetetlennek érezheted magad.

De nem csak más emberekről van ám szó. Bármi visszatükrözheti rád az elégtelenséget. Egy drogfüggőség vagy pénz problémák egy hiányt szenvedő én-t tükröznek vissza. Elmúlt események azt tükrözhetik vissza, hogy jelenleg egy áldozat vagy. Jövőbeli dolgok, mint a megvilágosodás, felgyógyulás és önfejlesztés egy olyan én-re mutathatnak vissza, aki jelenleg nem teljes.

Mindez nem mindig egyszerűen csak az ellentétek játéka. Az életed külső körülményei, mindegy, milyenek, általában valamit visszatükröznek arról, hogyan tekintesz magadra. Ha a külső körülmények nem megfelelőnek tűnnek, te is nem megfelelőnek érezheted magad. A lényeg az, hogy a belső és a külső egy, mindegy hogyan darabolod fel. Bármi, ami „ott kint” megjelenik, valamilyen módon azt tükrözi, ami „itt benn” jelenik meg – az önazonosulásban.

A legalapvetőbb értelemben a másokra való kifelé mutogatás a kapcsolatok tükrében azt jelenti, hogy magunkon kívül, az emberekben és dolgokban keressük az önbecsülésünket. Ez a könyv főleg a negatív önazonosulásokra koncentrál, amik meggátolnak minket a valódi boldogság megélésében. Természetesen nem mindenkimélyen boldogtalan állandó jelleggel. Ilyet állítani sértő lenne az összes olyan emberre nézve, akik boldog életet élnek most is. De ha bármikor azt hisszük, hogy az igazi, állandó boldogság más emberektől vagy életünk külső körülményeitől függ, akkor becsapjuk magunkat. Nagyrészt a kapcsolataink tükrén keresztül származtatjuk az önbecsülésünket. Ha valakinek a pozitív énképe a másokkal való összehasonlításon alapul, és azok az emberek vagy külső körülmények véletlenül rosszabbá válnak, akkor gyakran az énkép újra elégtelennek kezd látszani.

A mentális történeteken vagy képeken alapuló identitások nem stabilak. Ahogy e könyv önvizsgálatai feltárják, az igazi önbecsülés az éntelen jelenlétből emelkedik ki. Semmi köze mentális történetekhez vagy képekhez. Semmi köze a kapcsolatok tükrén át való önmeghatározáshoz. Az igazi önbecsülést nem tudják lerombolni mások gondolatai és tettei.

(Részlet Scott Kiloby Élő Kapcsolat című könyvéből)